2,4 milliárd ember vallja magát kereszténynek és gyakorolja vallását valamilyen fokon. A facebooknak 2,7 milliárd aktív felhasználója van és valószínűsíthető, hogy egy átlagos felhasználó több időt tölt egy hét alatt a posztok világában, mint aktívan vallásának szentelve.

 

1,9 milliárd embert tartanak iszlám követőnek, aminél valamivel többen, 2 milliárdan vannak a YouTube használók. Akik minden nap 1 milliárd órányi tartalmat tekintenek meg – felhasználónként átlag napi fél órányit.

 

A vallás sokaknál mindent felülíró forrás, a belső lelki elkötelezettség és az előírásoknak megfelelés mindenek előtt jár. Mégis helytálló az összehasonlítás, valószínűleg mindannyian személyesen is ismerünk olyanokat, akiket az “internet” legalábbis időben, de valószínűleg gondolat- és cselekvésformáló módon is magával ragadott.

 

És? Ez baj? Az lehet.

 

Az internetes tartalmat szolgáltatók mindegyikére igaz, hogy látogatottságot szeretne növelni, és minél több figyelmet szeretne magának, időben és mélységben. Ezt néhány kreatív marketinges nagyon jól ki is tudja szolgálni, segítségül hívva a pszichológiát is. Van azonban egy másik versenyző, aki bizony az utóbbi években maga mögé tudja szorítani a legnagyobb agytrösztöket is.

 

A mesterséges intelligencia.

 

A “szabadjára engedett” gép, aki például azt a feladatot kapja, hogy vizsgálja meg a facebook/youtube felhasználók szokásait, demográfiai adatait, érdeklődéseit és rengeteg egyéb információt, de tényleg rengeteget. Ebből az adathalomból pedig egyetlen célt szolgáljon: maximalizálja a felhasználó aktív idejét. Láncoljon magához, amennyire tud.

 

A MI pedig talált egy jól működő kiválasztási módszert, amivel pl. egy-egy video megtekintőjének a legnagyobb rákattintási esélyű új videot ajánlja fel. Vagy éppen hírt, posztot, vagy minket érdeklő előadókat. Új zenék megismerésére például kiválóan működik is ez, szeretjük.

 

Node hogyan hat mindez, ha egy minket érdeklő társadalmi kérdésben, politikai témában, vagy mondjuk egy gyermekbetegségre kiváncsian keresünk a neten és nézünk meg videokat, olvasunk oldalakat. Megfigyelték, hogy akkor a legnagyobb a továbbkattintási arány, ha az új tartalom egy kicsivel radikálisabb. Ha az általunk feltehetően érdekelt irányban egy kicsit „erősebbet” tud mutatni. Akkor is, ha vérzik. És akkor is, ha környezeti katasztrófát mutat.

 

A YouTube videok 70%-át és a facebook posztok mindegyikét mesterséges intelligencia válogatja elénk. Nem magunk választjuk, hanem ajánlást fogadunk el, vagy egyszerűen pörgetjük a facebookot (és instagramot és hírportált, ésatöbbit). Ennek egyenes következményeként az a tartalom, amit a netfogyasztó nagyrészt lát, olvas, vagy hallgat, az egy radikálisabb, erősebb képet alakít ki. Akár olyat, hogy a világ az összeomlás szélén, a gazdaság csődközelben, az emberiség kihalóban van. Az összeesküvés elméletek virágoznak. A valóság érzékelésünk relativizálódik.

 

Mivel nem pár emberről beszélünk, akik egy-egy kamu portál, vagy kamu profil követőjévé váltak, hanem legalább 3 milliárdunkról, ez a hatás nem elenyésző. A pszichológusok nevet is adtak neki:

 

Learned Hopelessness, azaz tanult tehetetlenség.

 

Elegendő számú negatív inger hatására az ember feladja, hogy bármit is tehessen, reményvesztett lesz. Negatív előfeltételezéseket fogalmaz meg a jövővel kapcsolatban és passzívan viselkedik. Ha pedig mégsem passzív, akkor valószínűleg öregbíti felismerését, posztol, videokat oszt meg és blogot ír róla.

 

Az emberi figyelem korunk legértékesebb erőforrása. Évezredek óta próbálja minden hatalom, egyház, vagy éppen kereskedő kimaxolni gondolatainkat, maga javára formálni. Mostanában érünk viszont el egy olyan pontra, amikor a szuperszámítógépek képesek feldolgozni annyi adatot villámgyorsan, amennyi már elegendő az internethasználó kellő megismeréséhez.

 

A 21. század más vívmányt is hozott: a biotechnológia és a pszichológia olyan módszereket kínál, amellyel – az emberi figyelem kapuját kinyitva – képes finom, de folyamatos terlegetéssel akár alapjaiban megváltoztatni egy-egy dologról véleményünket, gondolkodásunkat. Akár félelmet táplálni, vagy vágyat gerjeszteni. Radikalizálni, vagy reményvesztetté, beletörődővé tenni.

 

A szuperszámítógépek, a mesterséges intelligenciák csak teszik a dolgukat. Amit a programozójuk szeretne: hoznak több vásárlót, vagy több választót, amire csak szükség van. Ha kell, ellenséget faragnak, ha kell, támogatást építenek. De ha kell, ha nem, gondolkodásunkat folyamatosan befolyásolják.

 

Natessék, egyenes út a tanult tehetetlenséghez: nincs mit tenni, a MI és a mögötte állók felzabálnak mindannyiunkat reggelire, szolgájukká alacsonyítanak! Úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek. Vagy van mit tenni? Van egy ellenszere a tanult tehetetlenségnek:

 

Learned Hopefulness, a tanult optimizmus.

 

A metódus hasonló. Elegendő számú pozitív inger esetén a valóságérzékelésünk változik meg, a jó dolgokra koncentrálva életigenlőbbek, motiváltabbak és aktívabbak leszünk. A valóságos jövő attól változik meg, hogy először is pozitívabban tekintünk rá és cselekedeteinket is ez hatja át.

 

Hogyha ez a cél nem reked meg az egyén szintjén, hanem cégvezetőként, politikusként, újságíróként, tanárként, vagy orvosként „bevisszük a munkahelyünkre”, akkor igazi célunkká az válik, hogy optimizmust közvetítsünk alkalmazottaink, választóink, olvasóink, nézőink, diákjaink, felhasználóink, vagy betegeink felé. Méghozzá nem egy elképzelt jövő képében, hanem a jelen megítélésében és megélésében.

 

Már ott vagyunk.